Szatmár megye (románul Judetul Satu Mare) Románia északnyugati részén helyezkedik el. A mai Partium (Részek) részét képezi, habár történelmileg nem volt annak része. Székhelye Szatmárnémeti (113 688 lakos). Szomszédos megyék: keleten Máramaros megye, délen Bihar megye és Szilágy megye, nyugaton Szabolcs-Szatmár-Bereg megye (Magyarország), északon Ukrajna. Előzménye a magyar királyságbeli Szatmár vármegye, mely a középkorban alakult ki. 1800-tól a megyeszékhely Nagykároly, az 1876-os megyerendezés kapcsán bővült a Kővárvidék egy részével. 1910-ben a vármegye 6287 km˛, melyből 4505 km˛ került Romániához Trianonban (71,7%), a vármegye 0,4%-a (Nagypalád) Csehszlovákia birtoka lett, ma Ukrajna része. A román közigazgatásban a megyszékhely Nagybányára tevődött, az Ugocsa vármegyei Halmi járást, mely Romániáé lett, valamint a Szolnok-Doboka vármegyei Kápolnokmonostori járást idecsatolták, viszont a Nagykárolyi járást és Dobra, Nántű, Rákosterebes községeket Szilágyhoz. Érdekes módon az 1940-ben a magyar közigazgatáshoz visszakerült vármegyében megőrizték e román módosításokat, 1945-től ismét román impérium, 1952-től Máramaros tartomány része. 1968-as újjászervezésekor hozzákerül Tasnád és környéke, valamint egy-egy falut elcserél Bihar megyével, így ma (Piskolt Szatmárhoz, Érkörtvélyes Biharhoz tartozik.) Éghajlata mérsékelt-kontinentális. A legmagasabb lejegyzett hőmérséklet +39,4 °C volt. A legalacsonyabb ho"mérsékletet Szatmárnémetiben mérték, ez -30,4 °C volt.

Szatmárnémeti, köznapi nevén Szatmár (románul Satu Mare, román népnyelvben Satmar, németül Sathmar, héberül és jiddisül Szákmér, illetve Szátmér) város a mai Romániában. Az egykori Szatmár vármegye és a mai Szatmár megye névadója, 1968 óta székhelye. A Szamos egyik kiszáradt ága által elválasztott Szatmár és Németi 1715-ben egyesült és szabad királyi város lett. 2002-ben 115 630 lakosából 66 998 román és 45 414 magyar volt.
Fekvése: Nagyváradtól 135 km-re északkeletre a Szamos két partján fekszik.
Nevének eredete: Neve az ősi magyar Zothmar személynévből ered, ennek előzménye pedig a török sat (=elad) ige. Utótagja a német népnév birtoklást kifejező származéka.Illetve eredhet meg "Salzmarkt" névből is mivel a középkorban a sóbányákból a várost átszelő folyón szállították a sót. Román neve a magyarból való a román satul mare (=nagy falu) szavakhoz hozzáigazítással.

Története: Szatmárt már Anonymus is említette elbeszélésében, mely szerint a honfoglaláskor Szabolcs és Tas vezérek Szatmár várához érve azt három napi ostrom után győzedelmesen bevették. 1150-ben Zothmar néven említik először. 1000 körül, Gizella királyné királyi vadászokat telepített, akik megalapították „Németi” települést. 1162-1172 körül III. István király vámját és más jövedelmeit a Szentjobbi apátságnak adta. Árpád-kori várát a tatárok 1241-ben lerombolták. Szatmár és Németi a Szatmári várral együtt a tatárjárás után nemsokkal újjáépült, és virágzásnak indult. 1247-ben István ifjabb király itt alakította ki székhelyét, ez évben már itt adta ki oklevelét például Panyola község felosztásáról. 1264-ben István ifjabb király a szatmári vendégnépeknek a (Székes) fehérváriakéhoz hasonló kiváltságokat ad a bíróválasztásra és a bíráskodásra, a bor- és a posztóárusításra, a papválasztásra vonatkozóan. 1291-ben III. András király, majd 1310-ben Károly Róbert király is megerősítette a szatmári polgárok még V. Istvántól kapott szabadságlevelét, mely szerint a székesfehérvári polgárokéhoz hasonló kiváltságokat élveztek a szatmáriak is. 1543-ban I. Ferdinánd király Szatmárt és Németit a három Somlyai Báthory testvérnek; Andrásnak, Kristófnak és Istvánnak adományozta "örök birtokul". A Báthoryak a Szamos folyó vizének Szatmár fölött új medret ásattak, mely az egész várost mint sziget vette körül. A város mellett, a szigeten belül pedig hatalmas földvárat építettek. A vár sáncait hatalmas szálfák és vesszőfonatok tartották össze és bástyái is földdel voltak megtömve. A váron kívül mély árok húzódott, mely vizét a Szamosból nyerte.

Hogy a várat ne lehessen egykönnyen megközelíteni, a várárok vizének jegét télen is állandóan vágták. A várost palánk (magas deszkakerítés) vette körül, kívülről megtapasztva, hogy a tűznek ellenálljon. Ez a kezdetlegesnek tűnő erődítési mód azonban biztonságot nyújtott az olyan ostromló seregek ellen, mint a felkelő csapatok, vagy a portyázó törökök, melyeknek nem voltak ágyúi. 1411-ben Zsigmond király Brankovics György szerb despotának adta cserébe Belgrádért Szatmár és Németi városokat is vámjával és tartozékaival együtt. 1460-ban Szatmár ismét királyi birtok volt, Mátyás király, halála után fiáé Corvin Jánosé, majd Szapolyai Imre birtoka lett, utóbb János Zsigmond foglalta el, majd a lengyelek égették fel. 1661-ben a törökök pusztították el, 1676-ban I. Apafi Mihály sikertelenül ostromolta, végül a 18. században lerombolták, nyoma sem maradt. 1711. április 30-án itt, a Vécsey-házban írták alá a Rákóczi szabadságharcot lezáró szatmári békét.

1802-ben az erdélyi egyházmegyéből hasították ki a szatmári egyházmegyét, melynek székhelye lett. 1910-ben 34 892 lakosából 33 094 magyar, 986 román és 629 német volt. Ugyanekkor számba vették a lakosság felekezeti összetételét is: a polgárok között 13 418 református, 7 194 izraelita, 6 998 római katolikus, 6 977 görög katolikus, 236 ágostai evangélikus, 55 görög keleti (ortodox) és 9 unitárius volt. 1992-ben társközségével együtt 131 987 lakosából 72 708 román, 54 013 magyar (40,92%), 3684 német és 1126 cigány volt. A vallási megoszlás pedig: 58 398 görög keleti (román ortodox), 27 706 református, 27 178 római katolikus, 13 570 görög katolikus, 89 unitárius, 73 ágostai evangélikus, 58 izraelita, 1 408 pünkösdista, 557 baptista, 215 adventista, 91 ateista, 289 vallás nélküli, 184 nem nyilatkozó.